Végre hétfő

A tömeg eltűnt, egyik fele hazament, a másik meg ki a strandra, mert vasárnap végig felhős volt, most meg szépen süt. Reggel, a kihalt téren egyedül üldögélek a székemben. A Tibi elment a postára, Imi meg a kisboltba. A blogot szerkesztem, mikor a hátam mögül fenyegető "Jónapotkívánok"-ot hallok.

- Egy számélyi igázolvanyt és egy közterületfoglálasi ángedélyt kérnénk.

Tudtam, hogy nem kéne, mégis olyan arccal fordultam hátra, mint aki most azonnal ölni fog, mert nem bírom elviselni, ha abban a néhány szabad percemben, amit a naplómmal töltök, valaki megzavar. Nem érdekel, hogy rendőr, sőt az még rosszabb, és három napon belül már másodszor jönnek. És ilyenkor az emberek bámulnak, hogy biztos csináltam valamit. Szerencsére üres a tér. Na mindegy, elképzelem a veszprémi városi bíróságot, Tibor türelmes, szelíd hangját, továbbá minden rendőrökkel kapcsolatos emlékemet, ahol a rendőrök jófejek voltak. Így azután fél perc elteltével egész normálisan folytatom az urakkal, előtte pedig úgy csinálok, mintha a laptopba lennék elmélyedve.

Végül minden rendben van, mindenki megőrzi a méltóságát. De azért kimegyek a Borhétre egy nagyföccsért, mert az nyugtat. És ha már ott vagyok, eszem egy keszeget.

Amint visszaértem a térre, jött Roberto Baggio egy rakás energiaitallal. Tudom, hogy szeret minket, de mégis, ezzel a sok redbullal meg fog ölni. Mondja, hogy a lányok a büfében elneveztek engem Mariachi-nak.

Vajon honnan tudják, hogy eredetileg flamenco gitáros akartam lenni? No, lehet, hogy meséltem. Lehet, hogy már azt is tudják, hogy a nagy fekete rajzdobozom tele van fegyverekkel? És hogy augusztus huszadikán ámokfutásba kezdek, ha Salma Hayek addigra nem lesz az enyém?